Az úgy indult, hogy ötleteltem Katinak. Ő kérdezte meg, miért nem írok. Mondtam, mert nincs miről. Mire leülök a gép elé és szavakba öntenék valamit, érdektelenné válik számomra és csak nyöszörgés, kínlódó passzírozás lesz a végeredmény (ahogy korábban pár esetben itt is olvasható). Nincs miről írnom. Ő javasolta a kultúrát. Bár nem fogyasztom nagy kanállal - pénzügyi okokból -, azért mindig akad valami. Mostanában leginkább second-hand élmény ér e téren: valaki visszamondja a színházat, én vagyok a beugró vagy máskor valaki megkap mégegyszer egy Szabó Magda könyvet és a régi agyonolvasottat nekem ajándékozza. Szóval azért csurran-cseppen valami, és néha, ha a TV elé kerülök, akkor is inkább az értelmesebb dolgokat vadászom, mert ha nagyon ritkán ugyan, de akad ilyen is néha. Jó ötlet volt, címet is adott neki, amit én továbbgondoltam és az lett a cím, ami itt olvasható. Nyakatekertebb. talán már túl cicomás is, majd a következőnél mást találok ki. De most ne a saját írásomat kritizáljam.
Szerdán a Művészetek Palotájában található Fesztivál Színházban néztem meg (valaki helyett) a Honvéd Táncszínház előadását, aminek Monarchia a címe. A Müpában már többször voltam, de ebben a teremben még sosem. Miután leadtuk a kabátokat a ruhatárban, nem tudtuk, merre tovább, hol a nézőtérre a bejárat. Néhányan határozottan elindultak a lépcsőn föl, ösztönösen követtük őket. A lépcső háromnegyedénél megláttuk, jól döntöttünk, mert a lépcső tetején ajtó tűnik fel, megbújva a fal résében, és a falra szerelt tábla kiírása szerint ez a Fesztivál Színház. Odaléptünk.... és az ajtó a wc-be vezetett. A táblán nem volt nyíl, merre menjünk. Egy út vitt el a tábla előtt és messze tovább kanyarodott. Ez volt a jó irány. Nehezen találtuk meg a helyet, kicsit olyan volt, mint vidékiek, amikor 10 évben egyszer művelődni mennek a nagyvárosba. A terem barna borítású, tulajdonképpen semmi extra. De a zene körbeért. Hogy ezt plusz hangszórókkal oldották-e meg, vagy ennyire jó az akusztikája, nem tudom, de varázslatos volt. Igazi dolby surround hangzás. A színpadkép ötletes volt, rengeteg technikai elemet használtak fel - ami néptáncnál nem annyira szokás. A áttérben fekete függöny előtt régi képeslapok kinagyítva, ammelyeken a Monarchia jellegzetes épületeiből rá lehetett jönni, melyik tájegységre vonatkozik. A színpadon volt egy emeleti rész, lépcsősorral kötötte össze az alsó részt. Amikor egy tájegység táját táncolták, az a képeslap ereszkedett le. A felső színpadon az úri nép (a bécsiek) táncait járták - palotás, keringő, valcer, az alsó részen járták a kanászok, csikósok, betyárok, huszárok és sokácok. Igen, a busók kimásztak a süllyesztőből, füsttel kísérve, mint egy rockkoncerten.......... Mondjuk a palotás tánc során bennem is és nagynénémben is az merült fel, mintha egy szalagavató bálon néznénk más osztályok próbálkozását...... Lent népi zenekar húzta, fönt úri cigánybanda....... Jól megoldották. De nekem a táncokban a plusz hiányzott. Jól táncoltak, mondjuk ötösre, de a csillagos ötöshöz kellett volna még valami plusz lábcsavarás vagy nemtudoménmi. A zajos siker nem is jött be, pedig az a néptáncelőadások velejárója. Aztán jött a szünet. Utána telejesen más előadást láthattunk. Kiléptek a megszokott néptánc-kategóriából. Kis jeleneteket végigtáncolva azt mutatták be, hogyan képzelik a népzenei alapok továbbélését, hogyan lehet ötvözni más zenei műfajokkal, hogyan lehet színesíteni evvel mást, úgy, hogy ennek se és annak se a lényege ne vesszen el. Volt benne humor (a pusztán egyedül táncoló botos legény vetélkedni kezd az árnyékával), volt benne katona-sirató kicsit Naplegendás utánérzésben. A zárókép viszont egy nagy sodrású csárdás volt - kalsszikus zenére. És a táncnak így is sodró volt a lendülete. Szinte kedvünk lett volna táncraperdülni. A második részt nagyon megvettem, nagyon kedvemre való volt. Ez a közönség számára is így volt, sokkal nagyobb tapsot kaptak.
A heti kultúrám másik darabja Fiala János könyve. Pontosabban csak az első 134 oldal belőle (vagy 138?). Kölcsönkaptam, de eléggé zagyva, mire eljutottam idáig, már vissza is kérték. Én meg nem ellenkeztem. Ebben a részben leírja gyerekkorát, szüleit......... Szigorúan fogták, nevelték. Ezt sokszor sérelmezi. Fura, mert ez a szoros nevelés mást hozott ki belőlem és mást a testvéremből. Vannak emberek, akiket befolyásol, vannak, akiket nem. Őt szerintem túlzottan befolyásolta. Woody Allenhez hasonlóan jár(t) ő is pszichológushoz, hogy az helyette a döntéseit meghozza. Mintha nem nőtt volna fel még mindig. Mintha mindig mást hibáztatna (szüleit, partnereit, gyereke anyukáját), mintha mindig mástól várna döntést, hogy az vegye kezébe az ő életét. És mindezt nem lineáris időrendben meséli el, hanem ide-oda kapkodva, mintha egy mikulás-zsákból találomra húzogatná elő az ajándékokat, valamelyk majd csak jó lesz. Kicsit olyan vontatott, mint Woody Allen filmjei, és ugyanúgy vágyik az értékekre, a maradndóságra, ahogyan ezt W.A.-nál is láthatjuk. De nem tesz érte semmit, csak vágyakozik és csak elvár - másoktól. Annyit nem tesz meg, hogy alkalmazkodjon, hogy valamilyen emberi kapcsolatból (nem párkapcsolatról beszélek feltétlenül) ne kelljen őt kirúgni. Egész gyerekkorát az alkalmazkodási kényszer határozta meg, elvárták, előírták, kötelezővé tették, és mintha most gyerekes daccal állna ennek ellent.......... A könyvben az egyik valamikori pszichológusának édesanyja azt mondta róla, ennek a fiúnak a parasztasszony melege hiányzik............. Nagyon tettszett ez a megállapítás. Bevallom, magam is éreztem már ezt, de nem tudtam ennyire jól megfogalmazni. Én olyan típus vagyok, aki nem úttörő (út-törő értelemben, nem mozgalmi szempontból), a kitaposott úton, biztonsági korlát mellett haladok. Szüleim, érezvén a betojásomat, sosem löktek ki, nem küldtek messzire, nehogy lábra kelljen állnom, mert az úgysem menne. Mennyivel többre jutottunk volna mindannyian avval a nevelési formával: had próbálkozzon, lássuk mire is képes. Ha esetleg elesne, majd fölsegítjük. Kicsit több bizalom jobban esett volna nekem is. És némi ölelés vagy simogatás. Anyu szerint ennek én álltam ellent, én hárítottam folyton el. De én akkor gyerek voltam, ő meg felnőtt. Vagy ez nem így van? Most én esek abba a hibába, hogy mást hibáztatok? Lám-lám, egy ilyen közepesen vacak könyv is milyen jó gondolat-indító!
